"Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt sz?tt a mult szöv?széke
és megint fölnéztem az égre
álmaim g?zei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol."

(József Attila: Eszmélet, 7.)

Meglep? összefüggésekre bukkanhat az ember, ha próbálja összerakosgatni azokat a megmaradt cserépdarabokat, melyeket a történelmet írók, átírók csizmája még nem tiport teljesen porrá.

Alig pár esztend?vel ezel?tt forgattak a médiában egy nagyjából így hangzó szlogent: „Miért halnál meg XIX. századi eszmékért?” Hazáról, nemzetr?l volt szó, és hogy min? elavult, romantikus fogalmak ezek.

A hasonló kérdéseket kísér? fölényesked?, kioktató hangnem mindjárt gyanússá is tette számomra a témafelvetést, ami már magában roppant visszatetsz?, gondolván azokra a becsülend? ?sökre, akikben mindez fel sem merült, mikor vérüket áldozták - mi másért, mint miértünk, utódokért? - és tudván, nem egy erdélyi út alapján, hogy mindezen fogalmak mit is jelképeznek, mi tartást adnak minden nehézséggel szemben a magyar embernek.

Az ötletgazdák a Felvilágosodás letéteményeseinek hirdetik magukat úton-útfélen. Az ebb?l növesztett, képzelt szellemi fölényükkel bunkóznak le, billogoznak (jó esetben csak) maradinak, provinciálisnak nekik bármiben is ellentmondó, józan embereket, válogatás nélkül.
Tehát egy XVIII. századi eszme nevében ítélkeznek elmarasztalóan egy XIX. századiról. Ki itt a megragadt? Hogy van ez?

Hegel szerint az államnak csak saját vallása lehet, s ennek lényege az, hogy tökéletesen tudatában van hatalmának és megvédi a szuverenitását, amely a társadalmi közösség abszolút hatalma; ez a közösség organikus egész, mely önmagából meríti saját döntéseinek vezérelvét. Ezen nyomon igazolják a provokatív kérdés kiagyalói az eszmei ?seik építette totalitárius rendszerek létrejöttének törvényszer?ségét és innen származik tévképzetük bölcsességük kizárólagosságáról.

Ám ezen a g?gön nincs semmi meglep?, a siècle de lumière, vagyis a világosság százada egészen Rousseau-ig az ész túlzó, mondhatni öntelt tiszteletének százada volt. Milyen furcsa és fenyeget?, hogy annak a kornak az emberei, akik azt gondolták, az ? idejükben teljesedik be a sötétség hatalmának végzete, végül olyan kaotikus öldökléssel tettek pontot e fényességes történetre, hogy ember legyen a talpán, aki a „Nagy Francia Forradalom” vérzuhatagán átlát.

Erre az öntelt korra visszahatás a „haza”, „nemzet” fogalmakért felel?s Romantika, az érzelmek, ösztönök forradalma az Ész rideg zsarnoksága ellen. Hátterét a polgárság adta, amely a felvilágosodottak által - az állam és rendjeinek, köztük az egyház kiiktatásával - a pénz egyedüli értékmér?vé emelése, az ipart szolgáló, sivárosodó civilizáció, a klasszicista, szürke építmények el?l a természet, a múlt, a „nép”, a nemzeti hagyományok felé menekült. Ez az önmegismerés együtt járt természetesen a nemzeti önérzet, a hazaszeretet feler?södésével és az általános fellendüléssel: többek közt a magyar irodalom egyik leggazdagabb korszaka vagy a magyar ipar létrejötte köthet? ehhez a érához nálunk.

Ez vajon miért irritál egyeseket ennyire?

A jelenkorral való felt?n? párhuzamok okán meglehet, a történelmi spirálban az Ész zsarnokságát lezáró véres z?rzavarhoz hasonló kataklizma el?tt állunk ismét. Nem tudom, elkerülhet?-e, de azt remélem, talán igen: mindenki lépjen az önmegismerés útjára és vezessen rá másokat is erre. Minél mélyebben merüljünk el népm?vészetünk ízlésvilágában, s annál jobban ráismerünk majd benne eredeti ízlésünkre, jellemünkre. Mindennek el?segítésére jómagam e „virtuális céh”-et, a „Napfia” portált találtam saját er?mb?l megvalósíthatónak.

E céh tagjai nem ragadnak meg az önkifejezés azon alacsony fokán, mint hogy holmi internetes fórumokon vagy divatos kocsmák, kávéházak mili?jében diskuráljanak éjt nappallá téve félm?velt-félöntudatlanul. Magukra vállalták a feladatot, aminek hallatán az azt bárgyú anyagiasság vagy kényelmes tunyaság okán elhagyó, még halovány lelkiismerettel bíró kortárs „m?vészeink” szája remegni kezd: az emberekben lév? tudás- és szépségigény kielégítését.

A fentiek tükrében értelmezend?k a józsefattilai sorok: amint az ember az életének valós értéket adó csapásra lelni vél, ennek bizonyosságáról csak a legnagyobb elmélyüléssel gy?z?dhet meg, s e vizsgálat, mely a tulajdonképpeni eszmélet, csupán észérvekkel nem vezet eredményre. Ehhez szükségeltetik az intuíció, amely - ez olvasatban - a XVIII. század és a magukat a Felvilágosodás jelenkori eszmei követ?inek tartók dogmatikus észtisztelete - a versben mint törvények - ellenére a lélek, a véletlen lehet?ségét jelenti az emberi természet, személyiség, azokon keresztül pedig a világ s annak fonákságainak igazi megismeréséhez.

Nyikos János / Napfia